2. fejezet

Sziasztok! Ez egy rövidebb fejezet, Louis szemszögéből. Azt tervezem, hogy a következő fejezetekben mindkét szemszög fog szerepelni. Várom a véleményeket, és hamarosan válaszolok a többi hozzászólásra is! <3 Puszi és szeretet: Sam xXx

 

Louis 

Utáltam pakolni. Olyan rémálomnak tűnt, ami kiskoromtól kezdve üldözött, egészen mostanáig, mert éppen annyira unalmasnak véltem, mint ötévesen, amikor nagyi arra kért, hogy rendezzem át a könyvespolcát. Pedig csak a könyveket kellett sorba rakosgatnom, méret és színek alapján. A cseppet sem hétköznapi családi helyzetem miatt esti tagozatra jártam, és alig vártam, hogy elvégezzem a gimnáziumot. Ha kikerülök az életbe, és végre lesz valami papírom, ami a tudásomról tanúskodik, talán könnyebben elszabadulok itthonról. Az a gyerek voltam, aki legszívesebben egész nap az iskolában múlatná az idejét. Ha eljött a pillanat, és megszólalt az utolsó óra végét jelző csengő, rendszerit eluralkodott rajtam a letargikus depresszió. Lassan kullogtam hazafelé, és a lehető legbonyolultabb útvonalakat választottam. Néha azt kívántam, bárcsak mondvacsinált problémáim lennének, mint néhány osztálytársamnak, mert akkor a helyzetem klasszisokkal fényesebb lenne. Így meg elég sötét ahhoz, hogy minél előbb szabadulni akarjak. A hátam mögött óhajtottam hagyni az egész tetves családomat. Ki akartam robbanni, kinyitogatni a szárnyaimat, és megcsillantani valódi önmagam, amit kényszeresen el kellett nyomnom. Túléltem. Évek óta ezt csináltam, semmi mást. Úgy éreztem, a belső világom tele van színekkel, amelyeket képtelen voltam a szürke hétköznapjaimba csempészni, mert a világ és a családom teljesen beskatulyázott. Még három hónap… – nyugtatgattam magam. – Még három hónap!

– Louis?! – Anyám feje bukkant fel a résnyire nyitott ajtóban, és olyannyira rosszmájúan pásztázott, hogy az életkedvem mínuszértékekre csökkent. – Ajánlom, hogy minden este felhívj, és ha megtudom, hogy bármibe belekeveredtél, apáddal utánad megyünk! – Páratlan aggodalmaskodása cseppet sem a szülői gondoskodását támasztotta alá, sokkal inkább kényszeresen kereste, hogyan köthet belém.

– Jól van, anyu, de ezt már számtalanszor megbeszéltük! – válaszoltam minden önmegtartóztatásomat latba vetve, nehogy kirobbanjon belőlem a lázadozó düh, ami indulattal táplált. – Egyébként sem tartozom olyan társaságba.

– Igen? – kopogtatta meg az ajtókeretet, míg felvonta a szemöldökét –, és Nick ügyét mivel magyarázod ki?!

– Ő egy elvetemült! Csoda, hogy csak kisebb sokk érte, nem pedig egy szívroham. Távol állnak tőlem a tudatmódosító szerek, és azt is jól tudod, hogy sosem doppingolnék. Az ilyen úton megszerzett győzelem nem számít sikernek, csupán egy belső kudarcnak.

– Kisfiam, ne nekem osztogasd az életbölcsességeidet… – rótt meg szégyenérzet nélkül. Hihetetlenül aggasztott, hogy így viszonyul hozzám, ahogy az is, hogy úgy hitte, ha idősebb nálam, máris mindent jobban tud. Néha az életkor nem mérvadó, és van, hogy egy fiatalabb elme sokkal szerteágazóbb tudással rendelkezik, mint egy korosabb.

– Annyira buta mégsem lehetek, ha már ösztöndíjra jelöltek – motyogtam az orrom alatt, közben meg számba vettem a ruháimat, amelyeket be akartam csomagolni, nehogy valami elmaradjon. Pár hete találtam egy szimpatikus céget, ami előnyös áron elvállalta, hogy a campusig szállítja a poggyászaimat, így olcsóbban jött ki a dolog, mintha felvitettem volna a repülőre. Nem akartam plusz költségekbe hajszolni magam, mert már idő előtt azon morfondíroztam, hogyan fogom megoldani a megélhetést abból a szűkös költségvetésből, amit felvázoltam egy jegyzetlapra. Az ösztöndíj koránt sem fedezte az összes kiadást, és a végösszeg jóval megugrotta azt, amire számítottam.

– Még szerencse! Nincs annyi pénz a világon, hogy neked elég legyen… – duruzsolta anyu, mialatt sasszemekkel figyelte minden mozdulatomat. Néha úgy éreztem, direkt keresi bennem a hibát, mert mással nem tudja lekötni magát. Talán a legrosszabb szülőpárosítást kaptam a sorstól: A lehető leglustább apát, akinek szinte mindegy, mit csinálok, és egy anyát, aki órákon át tudott zsörtölődni. Ez a keserű koktél majdnem mindig görcsbe rántotta a gyomromat, a gondolattól pedig lelombozó érzéseim támadtak. Irigykedtem Kellyre – a legjobb barátnőmre –, akinek a szülei elmondhatatlanul nyitott elmék voltak, és biztosították a lányuknak mindazt, amit én soha nem kaphattam meg. Megdöbbentő befogadóképességük, és az, hogy minduntalan tárt karokkal vártak az otthonukban, teljesen letaglózott, mert néha a tőlük kapott szeretet volt az, ami megnyugtatott, és elsimította bennem az aggodalmakat.

– Apád kivisz a reptérre, aztán sok sikert – bólintott félszegen, és mindezt úgy mondta, hogy legszívesebben a képébe köptem volna, hogy inkább meg se szólaljon, ha már képtelen egy kis szeretetet közvetíteni felém.

– Kösz – biccentettem. A szeme rám siklott, majd a faliórára, aminek az ütemes kattogása számtalanszor az őrület határára sodort. – Van még két órád. Ne baszd el az idődet! – vágta a fejemhez, azzal megfordult, a kötényébe törölte a kezét, és visszaballagott a konyhába, ahonnan frissen főtt kávé illata szivárgott felém. Az egyetlen jó a délutánban. Bedobtam a táskába az agyonhasznált, imádott csukámat, ami végigkísérte a focis éveimet – a kezdetektől a jelenig –, és a kabalapulcsimat is mellé hajtogattam, ami nélkül soha nem hagytam el a házat hosszabb időre. Egyszerűen képes voltam a tárgyakhoz kötődni; úgy csüngtem rajtuk, akár egy-egy szeretett barátomon, és ha mellőznöm kellett őket, a hiányuk majdnem fizikai fájdalmakat produkált.

Az autóban a jól ismert kínos csend fogadott, ami lassan egészen megszokottá és tűrhetővé vált az évek során. Apa sosem kérdezett, aminek részben örültem, részben meg nem. Ha már anyuval nem tudtam megfelelő mederbe terelni a kapcsolatomat, egy ideig abban bíztam, hogy vele megoldhatom, mégsem sikerült. Évek óta kényszeresen kutattam, mi okozta a törést nekik a kapcsolatunkban, de nem leltem rá a probléma forrására, így hanyagoltam a dolgot. Az ilyen stresszeket mindig a hobbimmal vezettem le. A foci meg a futás számomra a legszebb feloldódást jelentette a hétköznapok gondjai alól, és olyasfajta szabadságot nyújtott, amit más által nem tapasztalhattam meg.

London olyan hely volt, amit kellően kiismertem ahhoz, hogy a nagyvárosi nyüzsgés ellenére se tartsam idegennek. Szerettem, ha nem csak a csend vesz körül, hanem a lüktető élet, ami energiával pezsdíti fel az embert, mégis az új város gondolata, ahová repülök, teljesen megrémített. Jeges ujjakkal markolt belém az ijedtség. Atlanta. Ahogy a közelgő heteken morfondíroztam, a félelem mellett egy különös érzés is elöntötte a lelkemet, ami szöges ellentétben állt a rettegésemmel: Egy érzés, ami az egész lényegedet felvillanyozza, és pezsgő kíváncsisággal áraszt el. Ha a felnőttkor küszöbén állsz (vagy legalábbis a nagyvilág kapuja előtt), néha nem tudsz mindent átgondolni magadban. Hagynod kell, hogy elragadjon a sodrás, és magával rántson az élet. Ha túlkomplikálod, és ezerfelé akarsz figyelni, néha belebuksz a precíz tervezgetésbe. A fejem a háttámlának döntöttem, míg a szemerkélő esőt figyeltem, ami apró pettyeket hagyott az ablakon. A víz vékony csíkban szivárgott végig az üvegen, miközben néztem, ahogy apu behajtott a parkolóház második bejáratán, és keresett egy szabad helyet. Ahogy a motor zúgása elhalt, a kínos némaság szinte újult erővel zuhant a vállunkra. Az ujjaival a kormány bőrborítású felületén dobolt, napbarnított kézfején pedig meg-megugrottak a vékony csontok. Hirtelen az állához nyúlt, megvakargatta, aztán feszengve a hajába túrt:  

– Csak… csak vigyázz magadra, fiam! – pillantott rám féloldalasan, mialatt a szürke szemek az elvártnál tovább pásztáztak. Sóhajtott. – Nem akarom, hogy más emberként térj haza – sziszegte apu, míg az alsó ajkát egy picit beszívta. – Sok családról hallottam…

– Azok nem mi vagyunk! – vágtam rá. – És apu… Valamilyen szinten más leszek, amikor hazajövök. De ez így van rendjén! Te is tudod. Új embereket fogok megismerni, és talán lesz néhány barátom is.

– Remélem. Sok sikert neked, Boo – bólintott egy aprót, aztán előrenézett, én pedig még percekig tanulmányoztam az elrévedő tekintetét, ami a visszapillantóban tükröződött. Utána előrenyújtottam a jobbomat, férfiasan elbúcsúztunk, majd a zsákomat a vállamra akasztottam, és kiléptem a hideg parkolóház betonjára. A friss, hűvös levegőnek – ami finom esőillatot terjesztett – szinte zamatos íze volt, ami valamiért a változás ígéretét hordozta magában. Végigbaktattam a kocsisorokon, ahonnan egy szűk folyosó egy fémlifthez vezetett, ami egyenesen az utasforgalmi terminálig vitt. Elöntött a megnyugvás, és a szívemben lángra kapott a remény, hiszen végre szabaddá váltam egy kis ideig. Mikor már fent várakoztam a járat indulásáig, csupán megtorpantam a lélegzetelállító ablaküveg előtt, ami tökéletes rálátást biztosított a fel-leszálló gépekre meg a kinti alkonyodó világra, és életemben először maradéktalanul izgatott voltam.  

.

.

.

1. fejezet

Kedves OLVASÓIM! <3 Nagyon várom a véleményeket ITT is. Kérlek, ne hagyjatok cserben. Bár erre nem volt még példa, úgyhogy bízom Bennetek! ❤ Sam xXx

H.

Aznap hamarabb keltem, mint a Nap. Míg a konyhaasztal szélénél ücsörögtem egy szál bokszerben, magamba diktáltam egy erős feketét, hátha felébredek a keserű löttytől, ami azonnal végigmarta a torkomat. Nehéz fejem tiltakozva ellentmondott minden mozdulatomnak, de én túlléptem a hasogató kínon, és kényszeresen elkezdtem készülődni. Az élet nem mindig a szép dolgokról szól – néha önkéntelenül be kell hódolni a nehézségeknek, hogy elnyerjük azt, amire vágyunk. Habár elért volna tízkor kelnem, az iskolaigazgató tegnap délután felhívott, és finoman a tudtomra adta, hogy ma érkeznek az erasmusos diákok. A gyomrom begörcsölt, amikor bejelentette, hogy a főépülettől nem messze lévő bungalómban helyet kell szorítanom egy újoncnak. Az elkeseredésem nem az önzőségem táplálta, hanem a félelmem, hiszen aligha volt három hetem a nagy megmérettetésig, én pedig valami neves főiskolára akartam bekerülni. Szép álomnak indult, de jól tudtam, hogy vért fogok izzadni. Az együttlakás gondolata pedig éppen olyan fájó pontnak bizonyult, mint az, hogy csúnyán összevesztem a szüleimmel. Fokozta a deprimált állapotot, és hiába akartam megoldást találni a helyzetre, nem létezett. A vajas kifli íztelen falatonként csúszott le a torkomon, aztán elmosogattam, és az ablakból figyeltem a komótosan felbukkanó narancsvörös fénypászmákat, amik téglavörösre festették a fehér sorházakat. Miután a családom rádöbbent, hogy egy fiúval ápolok barátságnál közelebbi kapcsolatot, valósággal kitagadtak az életükből (tanulmánybeli sikereim ellenére). Akkor világosodtam meg teljesen, és rájöttem, ha nem vagy egy szürke kisegér, aki beillik a társadalom számos kategóriájába, hanem a szivárvány színeit választod, és kilépsz a komfortzónából, máris kinéznek. Ebben a legszörnyűbb az volt, hogy a szüleim tették ezt, azok, akik életet adtak nekem.  A vérrokonság nem mérvadó, és van az a pont, mikor már cseppet sem számít. Csörömpölés riasztott, mire minden izmom megfeszült a kellemetlen, idegborzoló hangtól, és tehetetlenül a hálószoba irányába indultam. Mikor rájöttem, hogy csak Albert szórakozik velem, miközben a napi rutinját ismételgeti, önkéntelenül mosolyra húzódott a szám, és szeretetteljesen néztem az íróasztalom tetején nyújtózkodó szürke szőrpamacsot. Őfelsége nyávogással próbált bókolni, és bevetette minden képességét, hogy egy kis figyelmet szerezzen magának. Odacsoszogtam hozzá, aztán leültem a forgószékbe, hogy az ujjaimmal beletúrhassak a selymes bundájába.

– Ügyes kandúr – dörmögtem, mert úgy nézett rám a szemével, hogy muszáj volt megdicsérnem, és a tenyeremet fel-le húzogattam a testén. A kis pimasz azt is elérte, hogy lehajoljak, majd az orrommal az övét érintsem. Nedves kis foltot hagyott a bőrömön, míg kitartó dorombolásba kezdett (ami inkább dörmögésre hasonlított).

– Ne hízelegj, te hájas dög, mert így is tiéd a fél életem… – kuncogtam halkan, és az ujjaimmal továbbra is a szőrét fésülgettem. Úgy nézett rám, olyan sóvárgással, amitől egy pillanatig elhittem, hogy szeret, de hamar tudatosodott bennem, hogy az éhség beszélt belőle. Miután Albert készséges kisállat módjára beledörgölőzött a tenyerembe – mert egy jókora adag macskaeledellel jutalmaztam, amit kitágult pupillákkal fogadott –, az előszobai tükör előtt bambán bámultam a göndör fürtöket, amelyek már az állam széléig lecsüngtek, úgyhogy szoros kontyba csavartam őket, és a fekete keretes szemüvegem is feltoltam az orromra. Délután beugrottam apu barkácsboltjába, de a hangulat feszültté vált, én pedig legyűrtem a neheztelő pillantásokat, és a kettőnk közt vibráló ellentmondást, ami szakadatlanul jelent volt. Ha csupán tűrsz, és nem lépsz, ott nagy gondok vannak, mert problémafalakba ütközöl, de én nem engedhettem meg magamnak, hogy szembeszálljak velük, mert egyelőre ők támogatták a tanulmányaimat. Az utóbbi mindennél fontosabb volt, ugyanis a jövőmet az ők léleksorvasztó jelenlétük nélkül vetítettem fel a lelkem képzeletbeli filmvásznára. Magamban elterveztem, ha egyszer odajutok, és kellő tudás lesz a birtokomban, biztosan összeütök egy elemző írást a jelenkori szülőkről. Néhány embernek be kéne tiltani a gyerekvállalást. A kocogás éppen úgy hozzátartozott a reggelemhez, mint az elmaradhatatlan forró zuhany és az azt követő tejeskávé. Egyik nélkül sem tudtam létezni. Április eleje volt. A rügyek már javában kibontották magukat, és az árnyas sétálóút mentén fehérbe öltözött fák kísérték végig az utamat. A zene kiskoromtól kezdve megnyugtatott, és a legrosszabb helyzetekben is képes volt teljesen kikapcsolni. Az agyam kitette a stoptáblát, ami sokszor jól jött, és csak azokat a gondolatokat hagyta meg bennem, ami nem keserített el. Néha szöget ütött bennem az elsöprő késztetés, hogy a saját tapasztalataim alapján megtanítsam a szüleimnek, hogy mit jelent szeretni. Az ők helyzetük átlagosnak számított, és éppen ezért nem láttak túl a dolgon, és inkább megragadtak a tagadás lépcsőfokán. Az érzéseink skálája ennél bonyolultabb, ahogy az élet is. Soha nem dönthetsz arról, hogy kit szeress, és soha sem gátolhatod meg az érzéseidet, bármennyire is szeretnéd, mert azok benned laknak, a legszebb otthonban, amit az emberi lélek alkot.

– Harry! – kiáltott a valaki, én pedig összerándultam, és riadtan a térdemre támaszkodtam, míg görnyedten kapkodtam a levegőt. Úgy ziháltam, mintha üldöznének. Zaklatott idegeimet egy vékony hegedűhúrnak éreztem, amin a leggyakorlottabb művész játszott (a fáradtság és a félelem koktélja). – Minden rendben, haver? Túlstrapálod magad. Öt perce próbállak beérni… – motyogta az ír származású barátom, Niall, és ő is előrehajolt, mert olyan ütemben szedte a levegőt, ami elviselhetetlen. Kikaptam a fülhallgató drótját a fülemből, és ökölbe szorult kezemmel lesöpörtem az arcomat pettyező izzadtságot. Éreztem, hogy égek, mintha egy kemencéből szálltam volna ki; a pólóm csuromvizesen tapadt a testemhez.     

– Ez a tempó oldja a stresszt – motyogtam hivatalos hangnemben, és a mellettünk lévő padig dülöngéltem, amit fehér virágszirmok tarkítottak. Lehanyatlottam rá, mert az összes erő kiszaladt a testemből, miközben kapkodó légvételeim hörögve szakadoztak fel a torkomon. – Tényleg kitagadtak – csóváltam meg a fejemet, és a lemondás összes árnyalata elszorította a mellkasomat. Ni lekucorodott mellém, a lábát finoman az enyémnek támasztotta, és nedves tenyerével biztatóan megpaskolta a térdemet. Benne volt az összes baráti szeretete, ami feloldotta a fájdalmamat, és ellazított. Kirázott a hideg, mikor a gondolataim vetítővásznán figyelmet nyertek azok a szavak, melyeket a fejemhez vágtak. Keserű gyűlölet döngölt a porba. Belebámultam Niall sápadtfehér, porcelánszínű arcába, amire itt-ott piros foltokat rajzolt a felhevültség.

– Ha újrajárod a köröket, attól még nem oldódnak meg – vonta meg a vállát szakértő hangvétellel intézve felém a mondandóját –, és ha látják rajtad, hogy szétrobbansz az idegtől, csak azért is rá fognak tenni egy lapáttal a gondjaidra… Ereszd el! Képzeletben gyúrd egy teniszlabdává, és repítsd a távolba. Ott a markodban a híres Styles erő! – kacsintott rám, amitől apró vigyorra kunkorodott a szám. Imádtam, hogy a komoly énjét egyhamar cserfes, bohókás felhanggal tudta színesebbé varázsolni.

– Erre inkább nem mondok semmit, Horan, mert abból baj lesz! – dörmögtem meglepően elmélyült hangon. Belebokszolt a vállamba, és kettőt pislogott.

– Perverz disznó! – suttogta teátrális döbbenettel a hangjában.

– Futok még pár kört, és utána sietek a bungalóba. Valami külsős faszt költöztetnek be mellém. Hihetetlen – adtam hangot a felháborodásomnak, amit szapora fejrázással tarkítottam.

– Két hetet kibírsz. Max együtt csajoztok – kacsintott rám Niall, és átvetette a karját a vállamon, hogy egy baráti ölelésbe húzzon. – Nem olyan nagy szó!

– Nem is lenne. De apámék kirúgtak, és tudod, hogy nem erősségem az együttlakás. – Visszagondoltam az időre, mikor Niallnél szálltam meg pár napot, mert otthon ehhez hasonló afférok ütötték fel a fejüket, és tudom, hogy nem díjazta az ottlétemet.

– Ha mellőzöd a meztelenkedést, és nem viszel haza minden második este egy ismeretlen bigét, szerintem nem lesz gond – vigasztalt, de volt egy kis pajkos szemrehányás a tekintetében.

– Vicces. Ráadásul a fürdőnek nincs rendes ajtaja, mert alapból egyszemélyesre van tervezve a kis házikó… Csak egy áttetsző, műanyag tolóajtó.

– Ezen te sosem akadtál fenn. És egy fiú mellett gyerekjáték az élet. Ha egy lányt osztanának be melléd, úgy más lenne. Szegény már második nap nem tudna lábra állni – röhögött fel dallamosan, míg a halántékán megfeszült egy ér.

– Szellemes. Inkább menj, és loholj még pár órát.

Megveregette a hátam, és felpattant a padról. Lassú kocogásba kezdett, de a válla fölött még visszanézett – azonnal észrevettem a gúnyos vigyorát, amitől a szeme sarkába szarkalábak rajzolódtak.  

– Aztán mától vége az esti masztipartinak, Styles – vihogott fel az összes fogát megcsillantva előttem, majd beletúrt a hajába, és gyorsabb tempóra kapcsolt.  Humor vagy sem, az ír fiú hatalmas igazságokat táplált belém, bár ezen a gondolaton olyan jót hahotáztam a padon ülve, hogy a járókelők sasszemekkel szemléltek. Újabb öt kilométert daráltam le fél óra alatt, és úgy döntöttem, hogy hazaugrom pár cuccomért, de mindenütt izzadt voltam, úgyhogy a bungalók felé vettem az irányt. A hátralévő ezer métert a végkimerülés határára sodródva tettem meg, és a gondolataim vetítővásznán már a forró zuhanyról ábrándoztam, ami majd feloldja az alaposan begörcsölt izmaimat. Az ajtó előtt a kulcscsomóval bíbelődtem, amikor észrevettem, hogy valójában résnyire nyitva volt a bejárat, és túlbuzgó kíváncsiság mart belém.

– Hahó? – sziszegtem halkan, míg óvatosan a kilincsre fontam a tenyerem. Mielőtt feltárult volna előttem, meghallottam a vékony, reszelős hangot, ami meglepően kellemesen szólt.

– Ó, biztosan ön a szobatársam. Mr. Clayton már említette – mondta az ismeretlen, és amikor átléptem a küszöböt, észrevettem, hogy az illető háttal áll nekem. Éppen az íróasztalomon szanaszét heverő, régi újságokat rendezgette. A keskeny vállat szemléltem, ami egy nálam legalább fél fejjel alacsonyabb fiúhoz tartozott. Éppen nyújtózott, amikor a szememmel ráfókuszáltam, és láttam, hogy a fehér nadrágja, ami roppant feszesen simult a kerek, formás hátsójára, kissé lejjebb csúszott, ahogy a polcomra pakolászta fel a különféle dolgokat.

– Nem tudtam, hogy egy tanár mellé osztanak be – motyogta a srác, mire kissé megrázta a fejét.

–  Nem vagyok tanár – szólaltam fel, és tettem pár lépést előre. – Harry Styles a nevem – mondtam. A kis kezek azonnal abbahagyták a szorgos rakosgatást, aztán csupán azt észleltem, hogy mozdult a lába, és felém fordult. Abban a percben ő nem volt több, csak egy szikra. De olyan átható, hogy szinte tüzet lobbantott bennem az intenzitása. Néztem a kék szemeket, és a tengernyi érzelem azonnal magával ragadott. Fogalmam sem volt, honnan fakad a jóság és a béke, ami helyet kapott a tekintetében, csupán elvesztem a gyönyörű íriszekben, és a nap folyamán végre először felsóhajtottam.  

– Üdvözlöm! Miben segíthetek? – tudakolta meglepően vékony hangon, amitől lúdbőr futott végig rajtam. 
.
.
.

Tartalom

Szörnyű család? Kibírhatatlan szülők? Kilátástalan jövő?

Mit csinálsz, ha minden egyszerre szakad rád?! 

Magánéleti gondjai ellenére Louis Tomlinson (19) meglepően sikeres a labdarúgásban. Az élete meghatározó lépései előtt áll, de vajon elég érett ahhoz, hogy markáns döntéseket hozzon? 

Ha már csak az éltet, hogy minél előbb elmenekülj otthonról, mire lennél hajlandó? 

Mit tennél?

Két hét. Mindössze ennyi adatik meg a fiatal fiúnak, aki úgy örül a rá váró tizennégy napnak, hogy madarat lehetne vele fogatni... 

Legjobb barátja, Stev, eltöri a lábát és ágynak esik, úgyhogy ő foglalja el a vörös fiú helyét a focicsapatban, ami az Erasmusos diákokkal tart egy testvérgimnáziumba. 

EGY VÉLETLEN, ami sorsokat határoz meg.
ÉRZÉSEK, amelyek ellen hiába küzdesz, úgyis elhatalmasodnak rajtad.

EGY MINDENT ELSÖPRŐ... egy valódi... egy csodálatos SZERELEM története. 

Készítsd be a forró csokoládét esténként! Ezután itt is találkozunk. 

Sam xXx