Sziasztok! Ez egy rövidebb fejezet, Louis szemszögéből. Azt tervezem, hogy a következő fejezetekben mindkét szemszög fog szerepelni. Várom a véleményeket, és hamarosan válaszolok a többi hozzászólásra is! <3 Puszi és szeretet: Sam xXx
Louis
Utáltam
pakolni. Olyan rémálomnak tűnt, ami kiskoromtól kezdve üldözött, egészen
mostanáig, mert éppen annyira unalmasnak véltem, mint ötévesen, amikor nagyi
arra kért, hogy rendezzem át a könyvespolcát. Pedig csak a könyveket kellett
sorba rakosgatnom, méret és színek alapján. A cseppet sem hétköznapi családi
helyzetem miatt esti tagozatra jártam, és alig vártam, hogy elvégezzem a
gimnáziumot. Ha kikerülök az életbe, és végre lesz valami papírom, ami a
tudásomról tanúskodik, talán könnyebben elszabadulok itthonról. Az a gyerek
voltam, aki legszívesebben egész nap az iskolában múlatná az idejét. Ha eljött
a pillanat, és megszólalt az utolsó óra végét jelző csengő, rendszerit
eluralkodott rajtam a letargikus depresszió. Lassan kullogtam hazafelé, és a
lehető legbonyolultabb útvonalakat választottam. Néha azt kívántam, bárcsak
mondvacsinált problémáim lennének, mint néhány osztálytársamnak, mert akkor a
helyzetem klasszisokkal fényesebb lenne. Így meg elég sötét ahhoz, hogy minél
előbb szabadulni akarjak. A hátam mögött óhajtottam hagyni az egész tetves
családomat. Ki akartam robbanni, kinyitogatni a szárnyaimat, és megcsillantani
valódi önmagam, amit kényszeresen el kellett nyomnom. Túléltem. Évek óta ezt
csináltam, semmi mást. Úgy éreztem, a belső világom tele van színekkel,
amelyeket képtelen voltam a szürke hétköznapjaimba csempészni, mert a világ és
a családom teljesen beskatulyázott. Még három hónap… – nyugtatgattam
magam. – Még három hónap!
– Louis?! –
Anyám feje bukkant fel a résnyire nyitott ajtóban, és olyannyira rosszmájúan
pásztázott, hogy az életkedvem mínuszértékekre csökkent. – Ajánlom, hogy minden
este felhívj, és ha megtudom, hogy bármibe belekeveredtél, apáddal utánad
megyünk! – Páratlan aggodalmaskodása cseppet sem a szülői gondoskodását támasztotta
alá, sokkal inkább kényszeresen kereste, hogyan köthet belém.
– Jól van,
anyu, de ezt már számtalanszor megbeszéltük! – válaszoltam minden
önmegtartóztatásomat latba vetve, nehogy kirobbanjon belőlem a lázadozó düh,
ami indulattal táplált. – Egyébként sem tartozom olyan társaságba.
– Igen? –
kopogtatta meg az ajtókeretet, míg felvonta a szemöldökét –, és Nick ügyét
mivel magyarázod ki?!
– Ő egy
elvetemült! Csoda, hogy csak kisebb sokk érte, nem pedig egy szívroham. Távol
állnak tőlem a tudatmódosító szerek, és azt is jól tudod, hogy sosem
doppingolnék. Az ilyen úton megszerzett győzelem nem számít sikernek, csupán
egy belső kudarcnak.
– Kisfiam, ne
nekem osztogasd az életbölcsességeidet… – rótt meg szégyenérzet nélkül.
Hihetetlenül aggasztott, hogy így viszonyul hozzám, ahogy az is, hogy úgy
hitte, ha idősebb nálam, máris mindent jobban tud. Néha az életkor nem mérvadó,
és van, hogy egy fiatalabb elme sokkal szerteágazóbb tudással rendelkezik, mint
egy korosabb.
– Annyira buta
mégsem lehetek, ha már ösztöndíjra jelöltek – motyogtam az orrom alatt, közben
meg számba vettem a ruháimat, amelyeket be akartam csomagolni, nehogy valami
elmaradjon. Pár hete találtam egy szimpatikus céget, ami előnyös áron
elvállalta, hogy a campusig szállítja a poggyászaimat, így olcsóbban jött ki a
dolog, mintha felvitettem volna a repülőre. Nem akartam plusz költségekbe
hajszolni magam, mert már idő előtt azon morfondíroztam, hogyan fogom megoldani
a megélhetést abból a szűkös költségvetésből, amit felvázoltam egy jegyzetlapra.
Az ösztöndíj koránt sem fedezte az összes kiadást, és a végösszeg jóval
megugrotta azt, amire számítottam.
– Még
szerencse! Nincs annyi pénz a világon, hogy neked elég legyen… – duruzsolta
anyu, mialatt sasszemekkel figyelte minden mozdulatomat. Néha úgy éreztem,
direkt keresi bennem a hibát, mert mással nem tudja lekötni magát. Talán a
legrosszabb szülőpárosítást kaptam a sorstól: A lehető leglustább apát, akinek
szinte mindegy, mit csinálok, és egy anyát, aki órákon át tudott zsörtölődni.
Ez a keserű koktél majdnem mindig görcsbe rántotta a gyomromat, a gondolattól
pedig lelombozó érzéseim támadtak. Irigykedtem Kellyre – a legjobb barátnőmre
–, akinek a szülei elmondhatatlanul nyitott elmék voltak, és biztosították a
lányuknak mindazt, amit én soha nem kaphattam meg. Megdöbbentő
befogadóképességük, és az, hogy minduntalan tárt karokkal vártak az
otthonukban, teljesen letaglózott, mert néha a tőlük kapott szeretet volt az,
ami megnyugtatott, és elsimította bennem az aggodalmakat.
– Apád kivisz a
reptérre, aztán sok sikert – bólintott félszegen, és mindezt úgy mondta, hogy
legszívesebben a képébe köptem volna, hogy inkább meg se szólaljon, ha már
képtelen egy kis szeretetet közvetíteni felém.
– Kösz –
biccentettem. A szeme rám siklott, majd a faliórára, aminek az ütemes kattogása
számtalanszor az őrület határára sodort. – Van még két órád. Ne baszd el az
idődet! – vágta a fejemhez, azzal megfordult, a kötényébe törölte a kezét, és
visszaballagott a konyhába, ahonnan frissen főtt kávé illata szivárgott felém.
Az egyetlen jó a délutánban. Bedobtam a táskába az agyonhasznált, imádott
csukámat, ami végigkísérte a focis éveimet – a kezdetektől a jelenig –, és a
kabalapulcsimat is mellé hajtogattam, ami nélkül soha nem hagytam el a házat
hosszabb időre. Egyszerűen képes voltam a tárgyakhoz kötődni; úgy csüngtem
rajtuk, akár egy-egy szeretett barátomon, és ha mellőznöm kellett őket, a
hiányuk majdnem fizikai fájdalmakat produkált.
Az autóban a
jól ismert kínos csend fogadott, ami lassan egészen megszokottá és tűrhetővé
vált az évek során. Apa sosem kérdezett, aminek részben örültem, részben meg
nem. Ha már anyuval nem tudtam megfelelő mederbe terelni a kapcsolatomat, egy
ideig abban bíztam, hogy vele megoldhatom, mégsem sikerült. Évek óta
kényszeresen kutattam, mi okozta a törést nekik a kapcsolatunkban, de nem
leltem rá a probléma forrására, így hanyagoltam a dolgot. Az ilyen stresszeket
mindig a hobbimmal vezettem le. A foci meg a futás számomra a legszebb
feloldódást jelentette a hétköznapok gondjai alól, és olyasfajta szabadságot
nyújtott, amit más által nem tapasztalhattam meg.
London olyan
hely volt, amit kellően kiismertem ahhoz, hogy a nagyvárosi nyüzsgés ellenére
se tartsam idegennek. Szerettem, ha nem csak a csend vesz körül, hanem a
lüktető élet, ami energiával pezsdíti fel az embert, mégis az új város
gondolata, ahová repülök, teljesen megrémített. Jeges ujjakkal markolt belém az
ijedtség. Atlanta. Ahogy a közelgő
heteken morfondíroztam, a félelem mellett egy különös érzés is elöntötte a
lelkemet, ami szöges ellentétben állt a rettegésemmel: Egy érzés, ami az egész
lényegedet felvillanyozza, és pezsgő kíváncsisággal áraszt el. Ha a felnőttkor
küszöbén állsz (vagy legalábbis a nagyvilág kapuja előtt), néha nem tudsz
mindent átgondolni magadban. Hagynod kell, hogy elragadjon a sodrás, és magával
rántson az élet. Ha túlkomplikálod, és ezerfelé akarsz figyelni, néha belebuksz
a precíz tervezgetésbe. A fejem a háttámlának döntöttem, míg a szemerkélő esőt
figyeltem, ami apró pettyeket hagyott az ablakon. A víz vékony csíkban
szivárgott végig az üvegen, miközben néztem, ahogy apu behajtott a parkolóház
második bejáratán, és keresett egy szabad helyet. Ahogy a motor zúgása elhalt,
a kínos némaság szinte újult erővel zuhant a vállunkra. Az ujjaival a kormány
bőrborítású felületén dobolt, napbarnított kézfején pedig meg-megugrottak a
vékony csontok. Hirtelen az állához nyúlt, megvakargatta, aztán feszengve a
hajába túrt:
– Csak… csak
vigyázz magadra, fiam! – pillantott rám féloldalasan, mialatt a szürke szemek
az elvártnál tovább pásztáztak. Sóhajtott. – Nem akarom, hogy más emberként
térj haza – sziszegte apu, míg az alsó ajkát egy picit beszívta. – Sok
családról hallottam…
– Azok nem mi vagyunk!
– vágtam rá. – És apu… Valamilyen szinten más leszek, amikor hazajövök. De ez
így van rendjén! Te is tudod. Új embereket fogok megismerni, és talán lesz
néhány barátom is.
– Remélem. Sok
sikert neked, Boo – bólintott egy aprót, aztán előrenézett, én pedig még
percekig tanulmányoztam az elrévedő tekintetét, ami a visszapillantóban
tükröződött. Utána előrenyújtottam a jobbomat, férfiasan elbúcsúztunk, majd a
zsákomat a vállamra akasztottam, és kiléptem a hideg parkolóház betonjára. A
friss, hűvös levegőnek – ami finom esőillatot terjesztett – szinte zamatos íze
volt, ami valamiért a változás ígéretét hordozta magában. Végigbaktattam a
kocsisorokon, ahonnan egy szűk folyosó egy fémlifthez vezetett, ami egyenesen
az utasforgalmi terminálig vitt. Elöntött a megnyugvás, és a szívemben lángra
kapott a remény, hiszen végre szabaddá váltam egy kis ideig. Mikor már fent
várakoztam a járat indulásáig, csupán megtorpantam a lélegzetelállító ablaküveg előtt, ami tökéletes
rálátást biztosított a fel-leszálló gépekre meg a kinti alkonyodó világra, és
életemben először maradéktalanul izgatott voltam.
.
.
.
