Kedves OLVASÓIM! <3 Nagyon várom a véleményeket ITT is. Kérlek, ne hagyjatok cserben. Bár erre nem volt még példa, úgyhogy bízom Bennetek! ❤ Sam xXx
H.
Aznap
hamarabb keltem, mint a Nap. Míg a konyhaasztal szélénél ücsörögtem egy szál
bokszerben, magamba diktáltam egy erős feketét, hátha felébredek a keserű
löttytől, ami azonnal végigmarta a torkomat. Nehéz fejem tiltakozva
ellentmondott minden mozdulatomnak, de én túlléptem a hasogató kínon, és
kényszeresen elkezdtem készülődni. Az élet nem mindig a szép dolgokról szól – néha
önkéntelenül be kell hódolni a nehézségeknek, hogy elnyerjük azt, amire
vágyunk. Habár elért volna tízkor kelnem, az iskolaigazgató tegnap délután
felhívott, és finoman a tudtomra adta, hogy ma érkeznek az erasmusos diákok. A
gyomrom begörcsölt, amikor bejelentette, hogy a főépülettől nem messze lévő
bungalómban helyet kell szorítanom egy újoncnak. Az elkeseredésem nem az
önzőségem táplálta, hanem a félelmem, hiszen aligha volt három hetem a nagy
megmérettetésig, én pedig valami neves főiskolára akartam bekerülni. Szép
álomnak indult, de jól tudtam, hogy vért fogok izzadni. Az együttlakás
gondolata pedig éppen olyan fájó pontnak bizonyult, mint az, hogy csúnyán
összevesztem a szüleimmel. Fokozta a deprimált állapotot, és hiába akartam
megoldást találni a helyzetre, nem létezett. A vajas kifli íztelen falatonként
csúszott le a torkomon, aztán elmosogattam, és az ablakból figyeltem a
komótosan felbukkanó narancsvörös fénypászmákat, amik téglavörösre festették a
fehér sorházakat. Miután a családom rádöbbent, hogy egy fiúval ápolok
barátságnál közelebbi kapcsolatot, valósággal kitagadtak az életükből
(tanulmánybeli sikereim ellenére). Akkor világosodtam meg teljesen, és
rájöttem, ha nem vagy egy szürke kisegér, aki beillik a társadalom számos
kategóriájába, hanem a szivárvány színeit választod, és kilépsz a
komfortzónából, máris kinéznek. Ebben a legszörnyűbb az volt, hogy a szüleim
tették ezt, azok, akik életet adtak nekem. A vérrokonság nem mérvadó, és van az a pont,
mikor már cseppet sem számít. Csörömpölés riasztott, mire minden izmom
megfeszült a kellemetlen, idegborzoló hangtól, és tehetetlenül a hálószoba
irányába indultam. Mikor rájöttem, hogy csak Albert szórakozik velem, miközben
a napi rutinját ismételgeti, önkéntelenül mosolyra húzódott a szám, és
szeretetteljesen néztem az íróasztalom tetején nyújtózkodó szürke szőrpamacsot.
Őfelsége nyávogással próbált bókolni, és bevetette minden képességét, hogy egy
kis figyelmet szerezzen magának. Odacsoszogtam hozzá, aztán leültem a
forgószékbe, hogy az ujjaimmal beletúrhassak a selymes bundájába.
–
Ügyes kandúr – dörmögtem, mert úgy nézett rám a szemével, hogy muszáj volt
megdicsérnem, és a tenyeremet fel-le húzogattam a testén. A kis pimasz azt is
elérte, hogy lehajoljak, majd az orrommal az övét érintsem. Nedves kis foltot
hagyott a bőrömön, míg kitartó dorombolásba kezdett (ami inkább dörmögésre
hasonlított).
– Ne
hízelegj, te hájas dög, mert így is tiéd a fél életem… – kuncogtam halkan, és
az ujjaimmal továbbra is a szőrét fésülgettem. Úgy nézett rám, olyan
sóvárgással, amitől egy pillanatig elhittem, hogy szeret, de hamar tudatosodott
bennem, hogy az éhség beszélt belőle. Miután Albert készséges kisállat módjára
beledörgölőzött a tenyerembe – mert egy jókora adag macskaeledellel jutalmaztam,
amit kitágult pupillákkal fogadott –, az előszobai tükör előtt bambán bámultam
a göndör fürtöket, amelyek már az állam széléig lecsüngtek, úgyhogy szoros
kontyba csavartam őket, és a fekete keretes szemüvegem is feltoltam az orromra.
Délután beugrottam apu barkácsboltjába, de a hangulat feszültté vált, én pedig
legyűrtem a neheztelő pillantásokat, és a kettőnk közt vibráló ellentmondást,
ami szakadatlanul jelent volt. Ha csupán tűrsz, és nem lépsz, ott nagy gondok
vannak, mert problémafalakba ütközöl, de én nem engedhettem meg magamnak, hogy
szembeszálljak velük, mert egyelőre ők támogatták a tanulmányaimat. Az utóbbi
mindennél fontosabb volt, ugyanis a jövőmet az ők léleksorvasztó jelenlétük
nélkül vetítettem fel a lelkem képzeletbeli filmvásznára. Magamban elterveztem,
ha egyszer odajutok, és kellő tudás lesz a birtokomban, biztosan összeütök egy
elemző írást a jelenkori szülőkről. Néhány embernek be kéne tiltani a
gyerekvállalást. A kocogás éppen úgy hozzátartozott a reggelemhez, mint az
elmaradhatatlan forró zuhany és az azt követő tejeskávé. Egyik nélkül sem
tudtam létezni. Április eleje volt. A rügyek már javában kibontották magukat, és
az árnyas sétálóút mentén fehérbe öltözött fák kísérték végig az utamat. A zene
kiskoromtól kezdve megnyugtatott, és a legrosszabb helyzetekben is képes volt
teljesen kikapcsolni. Az agyam kitette a stoptáblát, ami sokszor jól jött, és
csak azokat a gondolatokat hagyta meg bennem, ami nem keserített el. Néha
szöget ütött bennem az elsöprő késztetés, hogy a saját tapasztalataim alapján
megtanítsam a szüleimnek, hogy mit jelent szeretni. Az ők helyzetük átlagosnak
számított, és éppen ezért nem láttak túl a dolgon, és inkább megragadtak a
tagadás lépcsőfokán. Az érzéseink skálája ennél bonyolultabb, ahogy az élet is.
Soha nem dönthetsz arról, hogy kit szeress, és soha sem gátolhatod meg az
érzéseidet, bármennyire is szeretnéd, mert azok benned laknak, a legszebb
otthonban, amit az emberi lélek alkot.
–
Harry! – kiáltott a valaki, én pedig összerándultam, és riadtan a térdemre
támaszkodtam, míg görnyedten kapkodtam a levegőt. Úgy ziháltam, mintha
üldöznének. Zaklatott idegeimet egy vékony hegedűhúrnak éreztem, amin a
leggyakorlottabb művész játszott (a fáradtság és a félelem koktélja). – Minden
rendben, haver? Túlstrapálod magad. Öt perce próbállak beérni… – motyogta az ír
származású barátom, Niall, és ő is előrehajolt, mert olyan ütemben szedte a
levegőt, ami elviselhetetlen. Kikaptam a fülhallgató drótját a fülemből, és
ökölbe szorult kezemmel lesöpörtem az arcomat pettyező izzadtságot. Éreztem,
hogy égek, mintha egy kemencéből szálltam volna ki; a pólóm csuromvizesen
tapadt a testemhez.
– Ez
a tempó oldja a stresszt – motyogtam hivatalos hangnemben, és a mellettünk lévő
padig dülöngéltem, amit fehér virágszirmok tarkítottak. Lehanyatlottam rá, mert
az összes erő kiszaladt a testemből, miközben kapkodó légvételeim hörögve
szakadoztak fel a torkomon. – Tényleg kitagadtak – csóváltam meg a fejemet, és
a lemondás összes árnyalata elszorította a mellkasomat. Ni lekucorodott mellém,
a lábát finoman az enyémnek támasztotta, és nedves tenyerével biztatóan
megpaskolta a térdemet. Benne volt az összes baráti szeretete, ami feloldotta a
fájdalmamat, és ellazított. Kirázott a hideg, mikor a gondolataim vetítővásznán
figyelmet nyertek azok a szavak, melyeket a fejemhez vágtak. Keserű gyűlölet döngölt
a porba. Belebámultam Niall sápadtfehér, porcelánszínű arcába, amire itt-ott
piros foltokat rajzolt a felhevültség.
– Ha
újrajárod a köröket, attól még nem oldódnak meg – vonta meg a vállát szakértő
hangvétellel intézve felém a mondandóját –, és ha látják rajtad, hogy
szétrobbansz az idegtől, csak azért is rá fognak tenni egy lapáttal a
gondjaidra… Ereszd el! Képzeletben gyúrd egy teniszlabdává, és repítsd a
távolba. Ott a markodban a híres Styles erő! – kacsintott rám, amitől apró
vigyorra kunkorodott a szám. Imádtam, hogy a komoly énjét egyhamar cserfes, bohókás
felhanggal tudta színesebbé varázsolni.
–
Erre inkább nem mondok semmit, Horan, mert abból baj lesz! – dörmögtem
meglepően elmélyült hangon. Belebokszolt a vállamba, és kettőt pislogott.
–
Perverz disznó! – suttogta teátrális döbbenettel a hangjában.
–
Futok még pár kört, és utána sietek a bungalóba. Valami külsős faszt
költöztetnek be mellém. Hihetetlen – adtam hangot a felháborodásomnak, amit
szapora fejrázással tarkítottam.
–
Két hetet kibírsz. Max együtt csajoztok – kacsintott rám Niall, és átvetette a
karját a vállamon, hogy egy baráti ölelésbe húzzon. – Nem olyan nagy szó!
–
Nem is lenne. De apámék kirúgtak, és tudod, hogy nem erősségem az együttlakás.
– Visszagondoltam az időre, mikor Niallnél szálltam meg pár napot, mert otthon
ehhez hasonló afférok ütötték fel a fejüket, és tudom, hogy nem díjazta az
ottlétemet.
– Ha
mellőzöd a meztelenkedést, és nem viszel haza minden második este egy
ismeretlen bigét, szerintem nem lesz gond – vigasztalt, de volt egy kis pajkos
szemrehányás a tekintetében.
–
Vicces. Ráadásul a fürdőnek nincs rendes ajtaja, mert alapból egyszemélyesre
van tervezve a kis házikó… Csak egy áttetsző, műanyag tolóajtó.
–
Ezen te sosem akadtál fenn. És egy fiú mellett gyerekjáték az élet. Ha egy lányt
osztanának be melléd, úgy más lenne. Szegény már második nap nem tudna lábra
állni – röhögött fel dallamosan, míg a halántékán megfeszült egy ér.
–
Szellemes. Inkább menj, és loholj még pár órát.
Megveregette
a hátam, és felpattant a padról. Lassú kocogásba kezdett, de a válla fölött még
visszanézett – azonnal észrevettem a gúnyos vigyorát, amitől a szeme sarkába
szarkalábak rajzolódtak.
–
Aztán mától vége az esti masztipartinak, Styles – vihogott fel az összes fogát
megcsillantva előttem, majd beletúrt a hajába, és gyorsabb tempóra kapcsolt. Humor vagy sem, az ír fiú hatalmas igazságokat
táplált belém, bár ezen a gondolaton olyan jót hahotáztam a padon ülve, hogy a
járókelők sasszemekkel szemléltek. Újabb öt kilométert daráltam le fél óra
alatt, és úgy döntöttem, hogy hazaugrom pár cuccomért, de mindenütt izzadt
voltam, úgyhogy a bungalók felé vettem az irányt. A hátralévő ezer métert a
végkimerülés határára sodródva tettem meg, és a gondolataim vetítővásznán már a
forró zuhanyról ábrándoztam, ami majd feloldja az alaposan begörcsölt izmaimat.
Az ajtó előtt a kulcscsomóval bíbelődtem, amikor észrevettem, hogy valójában
résnyire nyitva volt a bejárat, és túlbuzgó kíváncsiság mart belém.
–
Hahó? – sziszegtem halkan, míg óvatosan a kilincsre fontam a tenyerem. Mielőtt
feltárult volna előttem, meghallottam a vékony, reszelős hangot, ami meglepően kellemesen
szólt.
– Ó,
biztosan ön a szobatársam. Mr. Clayton már említette – mondta az ismeretlen, és
amikor átléptem a küszöböt, észrevettem, hogy az illető háttal áll nekem. Éppen
az íróasztalomon szanaszét heverő, régi újságokat rendezgette. A keskeny vállat
szemléltem, ami egy nálam legalább fél fejjel alacsonyabb fiúhoz tartozott.
Éppen nyújtózott, amikor a szememmel ráfókuszáltam, és láttam, hogy a fehér
nadrágja, ami roppant feszesen simult a kerek, formás hátsójára, kissé lejjebb
csúszott, ahogy a polcomra pakolászta fel a különféle dolgokat.
–
Nem tudtam, hogy egy tanár mellé osztanak be – motyogta a srác, mire kissé
megrázta a fejét.
– Nem vagyok tanár – szólaltam fel, és tettem
pár lépést előre. – Harry Styles a nevem – mondtam. A kis kezek azonnal
abbahagyták a szorgos rakosgatást, aztán csupán azt észleltem, hogy mozdult a
lába, és felém fordult. Abban a percben ő nem volt több, csak egy szikra. De
olyan átható, hogy szinte tüzet lobbantott bennem az intenzitása. Néztem a kék
szemeket, és a tengernyi érzelem azonnal magával ragadott. Fogalmam sem volt,
honnan fakad a jóság és a béke, ami helyet kapott a tekintetében, csupán elvesztem
a gyönyörű íriszekben, és a nap folyamán végre először felsóhajtottam.
–
Üdvözlöm! Miben segíthetek? – tudakolta meglepően vékony hangon, amitől lúdbőr
futott végig rajtam.
.
.
.
.
.
.
