1. fejezet

Kedves OLVASÓIM! <3 Nagyon várom a véleményeket ITT is. Kérlek, ne hagyjatok cserben. Bár erre nem volt még példa, úgyhogy bízom Bennetek! ❤ Sam xXx

H.

Aznap hamarabb keltem, mint a Nap. Míg a konyhaasztal szélénél ücsörögtem egy szál bokszerben, magamba diktáltam egy erős feketét, hátha felébredek a keserű löttytől, ami azonnal végigmarta a torkomat. Nehéz fejem tiltakozva ellentmondott minden mozdulatomnak, de én túlléptem a hasogató kínon, és kényszeresen elkezdtem készülődni. Az élet nem mindig a szép dolgokról szól – néha önkéntelenül be kell hódolni a nehézségeknek, hogy elnyerjük azt, amire vágyunk. Habár elért volna tízkor kelnem, az iskolaigazgató tegnap délután felhívott, és finoman a tudtomra adta, hogy ma érkeznek az erasmusos diákok. A gyomrom begörcsölt, amikor bejelentette, hogy a főépülettől nem messze lévő bungalómban helyet kell szorítanom egy újoncnak. Az elkeseredésem nem az önzőségem táplálta, hanem a félelmem, hiszen aligha volt három hetem a nagy megmérettetésig, én pedig valami neves főiskolára akartam bekerülni. Szép álomnak indult, de jól tudtam, hogy vért fogok izzadni. Az együttlakás gondolata pedig éppen olyan fájó pontnak bizonyult, mint az, hogy csúnyán összevesztem a szüleimmel. Fokozta a deprimált állapotot, és hiába akartam megoldást találni a helyzetre, nem létezett. A vajas kifli íztelen falatonként csúszott le a torkomon, aztán elmosogattam, és az ablakból figyeltem a komótosan felbukkanó narancsvörös fénypászmákat, amik téglavörösre festették a fehér sorházakat. Miután a családom rádöbbent, hogy egy fiúval ápolok barátságnál közelebbi kapcsolatot, valósággal kitagadtak az életükből (tanulmánybeli sikereim ellenére). Akkor világosodtam meg teljesen, és rájöttem, ha nem vagy egy szürke kisegér, aki beillik a társadalom számos kategóriájába, hanem a szivárvány színeit választod, és kilépsz a komfortzónából, máris kinéznek. Ebben a legszörnyűbb az volt, hogy a szüleim tették ezt, azok, akik életet adtak nekem.  A vérrokonság nem mérvadó, és van az a pont, mikor már cseppet sem számít. Csörömpölés riasztott, mire minden izmom megfeszült a kellemetlen, idegborzoló hangtól, és tehetetlenül a hálószoba irányába indultam. Mikor rájöttem, hogy csak Albert szórakozik velem, miközben a napi rutinját ismételgeti, önkéntelenül mosolyra húzódott a szám, és szeretetteljesen néztem az íróasztalom tetején nyújtózkodó szürke szőrpamacsot. Őfelsége nyávogással próbált bókolni, és bevetette minden képességét, hogy egy kis figyelmet szerezzen magának. Odacsoszogtam hozzá, aztán leültem a forgószékbe, hogy az ujjaimmal beletúrhassak a selymes bundájába.

– Ügyes kandúr – dörmögtem, mert úgy nézett rám a szemével, hogy muszáj volt megdicsérnem, és a tenyeremet fel-le húzogattam a testén. A kis pimasz azt is elérte, hogy lehajoljak, majd az orrommal az övét érintsem. Nedves kis foltot hagyott a bőrömön, míg kitartó dorombolásba kezdett (ami inkább dörmögésre hasonlított).

– Ne hízelegj, te hájas dög, mert így is tiéd a fél életem… – kuncogtam halkan, és az ujjaimmal továbbra is a szőrét fésülgettem. Úgy nézett rám, olyan sóvárgással, amitől egy pillanatig elhittem, hogy szeret, de hamar tudatosodott bennem, hogy az éhség beszélt belőle. Miután Albert készséges kisállat módjára beledörgölőzött a tenyerembe – mert egy jókora adag macskaeledellel jutalmaztam, amit kitágult pupillákkal fogadott –, az előszobai tükör előtt bambán bámultam a göndör fürtöket, amelyek már az állam széléig lecsüngtek, úgyhogy szoros kontyba csavartam őket, és a fekete keretes szemüvegem is feltoltam az orromra. Délután beugrottam apu barkácsboltjába, de a hangulat feszültté vált, én pedig legyűrtem a neheztelő pillantásokat, és a kettőnk közt vibráló ellentmondást, ami szakadatlanul jelent volt. Ha csupán tűrsz, és nem lépsz, ott nagy gondok vannak, mert problémafalakba ütközöl, de én nem engedhettem meg magamnak, hogy szembeszálljak velük, mert egyelőre ők támogatták a tanulmányaimat. Az utóbbi mindennél fontosabb volt, ugyanis a jövőmet az ők léleksorvasztó jelenlétük nélkül vetítettem fel a lelkem képzeletbeli filmvásznára. Magamban elterveztem, ha egyszer odajutok, és kellő tudás lesz a birtokomban, biztosan összeütök egy elemző írást a jelenkori szülőkről. Néhány embernek be kéne tiltani a gyerekvállalást. A kocogás éppen úgy hozzátartozott a reggelemhez, mint az elmaradhatatlan forró zuhany és az azt követő tejeskávé. Egyik nélkül sem tudtam létezni. Április eleje volt. A rügyek már javában kibontották magukat, és az árnyas sétálóút mentén fehérbe öltözött fák kísérték végig az utamat. A zene kiskoromtól kezdve megnyugtatott, és a legrosszabb helyzetekben is képes volt teljesen kikapcsolni. Az agyam kitette a stoptáblát, ami sokszor jól jött, és csak azokat a gondolatokat hagyta meg bennem, ami nem keserített el. Néha szöget ütött bennem az elsöprő késztetés, hogy a saját tapasztalataim alapján megtanítsam a szüleimnek, hogy mit jelent szeretni. Az ők helyzetük átlagosnak számított, és éppen ezért nem láttak túl a dolgon, és inkább megragadtak a tagadás lépcsőfokán. Az érzéseink skálája ennél bonyolultabb, ahogy az élet is. Soha nem dönthetsz arról, hogy kit szeress, és soha sem gátolhatod meg az érzéseidet, bármennyire is szeretnéd, mert azok benned laknak, a legszebb otthonban, amit az emberi lélek alkot.

– Harry! – kiáltott a valaki, én pedig összerándultam, és riadtan a térdemre támaszkodtam, míg görnyedten kapkodtam a levegőt. Úgy ziháltam, mintha üldöznének. Zaklatott idegeimet egy vékony hegedűhúrnak éreztem, amin a leggyakorlottabb művész játszott (a fáradtság és a félelem koktélja). – Minden rendben, haver? Túlstrapálod magad. Öt perce próbállak beérni… – motyogta az ír származású barátom, Niall, és ő is előrehajolt, mert olyan ütemben szedte a levegőt, ami elviselhetetlen. Kikaptam a fülhallgató drótját a fülemből, és ökölbe szorult kezemmel lesöpörtem az arcomat pettyező izzadtságot. Éreztem, hogy égek, mintha egy kemencéből szálltam volna ki; a pólóm csuromvizesen tapadt a testemhez.     

– Ez a tempó oldja a stresszt – motyogtam hivatalos hangnemben, és a mellettünk lévő padig dülöngéltem, amit fehér virágszirmok tarkítottak. Lehanyatlottam rá, mert az összes erő kiszaladt a testemből, miközben kapkodó légvételeim hörögve szakadoztak fel a torkomon. – Tényleg kitagadtak – csóváltam meg a fejemet, és a lemondás összes árnyalata elszorította a mellkasomat. Ni lekucorodott mellém, a lábát finoman az enyémnek támasztotta, és nedves tenyerével biztatóan megpaskolta a térdemet. Benne volt az összes baráti szeretete, ami feloldotta a fájdalmamat, és ellazított. Kirázott a hideg, mikor a gondolataim vetítővásznán figyelmet nyertek azok a szavak, melyeket a fejemhez vágtak. Keserű gyűlölet döngölt a porba. Belebámultam Niall sápadtfehér, porcelánszínű arcába, amire itt-ott piros foltokat rajzolt a felhevültség.

– Ha újrajárod a köröket, attól még nem oldódnak meg – vonta meg a vállát szakértő hangvétellel intézve felém a mondandóját –, és ha látják rajtad, hogy szétrobbansz az idegtől, csak azért is rá fognak tenni egy lapáttal a gondjaidra… Ereszd el! Képzeletben gyúrd egy teniszlabdává, és repítsd a távolba. Ott a markodban a híres Styles erő! – kacsintott rám, amitől apró vigyorra kunkorodott a szám. Imádtam, hogy a komoly énjét egyhamar cserfes, bohókás felhanggal tudta színesebbé varázsolni.

– Erre inkább nem mondok semmit, Horan, mert abból baj lesz! – dörmögtem meglepően elmélyült hangon. Belebokszolt a vállamba, és kettőt pislogott.

– Perverz disznó! – suttogta teátrális döbbenettel a hangjában.

– Futok még pár kört, és utána sietek a bungalóba. Valami külsős faszt költöztetnek be mellém. Hihetetlen – adtam hangot a felháborodásomnak, amit szapora fejrázással tarkítottam.

– Két hetet kibírsz. Max együtt csajoztok – kacsintott rám Niall, és átvetette a karját a vállamon, hogy egy baráti ölelésbe húzzon. – Nem olyan nagy szó!

– Nem is lenne. De apámék kirúgtak, és tudod, hogy nem erősségem az együttlakás. – Visszagondoltam az időre, mikor Niallnél szálltam meg pár napot, mert otthon ehhez hasonló afférok ütötték fel a fejüket, és tudom, hogy nem díjazta az ottlétemet.

– Ha mellőzöd a meztelenkedést, és nem viszel haza minden második este egy ismeretlen bigét, szerintem nem lesz gond – vigasztalt, de volt egy kis pajkos szemrehányás a tekintetében.

– Vicces. Ráadásul a fürdőnek nincs rendes ajtaja, mert alapból egyszemélyesre van tervezve a kis házikó… Csak egy áttetsző, műanyag tolóajtó.

– Ezen te sosem akadtál fenn. És egy fiú mellett gyerekjáték az élet. Ha egy lányt osztanának be melléd, úgy más lenne. Szegény már második nap nem tudna lábra állni – röhögött fel dallamosan, míg a halántékán megfeszült egy ér.

– Szellemes. Inkább menj, és loholj még pár órát.

Megveregette a hátam, és felpattant a padról. Lassú kocogásba kezdett, de a válla fölött még visszanézett – azonnal észrevettem a gúnyos vigyorát, amitől a szeme sarkába szarkalábak rajzolódtak.  

– Aztán mától vége az esti masztipartinak, Styles – vihogott fel az összes fogát megcsillantva előttem, majd beletúrt a hajába, és gyorsabb tempóra kapcsolt.  Humor vagy sem, az ír fiú hatalmas igazságokat táplált belém, bár ezen a gondolaton olyan jót hahotáztam a padon ülve, hogy a járókelők sasszemekkel szemléltek. Újabb öt kilométert daráltam le fél óra alatt, és úgy döntöttem, hogy hazaugrom pár cuccomért, de mindenütt izzadt voltam, úgyhogy a bungalók felé vettem az irányt. A hátralévő ezer métert a végkimerülés határára sodródva tettem meg, és a gondolataim vetítővásznán már a forró zuhanyról ábrándoztam, ami majd feloldja az alaposan begörcsölt izmaimat. Az ajtó előtt a kulcscsomóval bíbelődtem, amikor észrevettem, hogy valójában résnyire nyitva volt a bejárat, és túlbuzgó kíváncsiság mart belém.

– Hahó? – sziszegtem halkan, míg óvatosan a kilincsre fontam a tenyerem. Mielőtt feltárult volna előttem, meghallottam a vékony, reszelős hangot, ami meglepően kellemesen szólt.

– Ó, biztosan ön a szobatársam. Mr. Clayton már említette – mondta az ismeretlen, és amikor átléptem a küszöböt, észrevettem, hogy az illető háttal áll nekem. Éppen az íróasztalomon szanaszét heverő, régi újságokat rendezgette. A keskeny vállat szemléltem, ami egy nálam legalább fél fejjel alacsonyabb fiúhoz tartozott. Éppen nyújtózott, amikor a szememmel ráfókuszáltam, és láttam, hogy a fehér nadrágja, ami roppant feszesen simult a kerek, formás hátsójára, kissé lejjebb csúszott, ahogy a polcomra pakolászta fel a különféle dolgokat.

– Nem tudtam, hogy egy tanár mellé osztanak be – motyogta a srác, mire kissé megrázta a fejét.

–  Nem vagyok tanár – szólaltam fel, és tettem pár lépést előre. – Harry Styles a nevem – mondtam. A kis kezek azonnal abbahagyták a szorgos rakosgatást, aztán csupán azt észleltem, hogy mozdult a lába, és felém fordult. Abban a percben ő nem volt több, csak egy szikra. De olyan átható, hogy szinte tüzet lobbantott bennem az intenzitása. Néztem a kék szemeket, és a tengernyi érzelem azonnal magával ragadott. Fogalmam sem volt, honnan fakad a jóság és a béke, ami helyet kapott a tekintetében, csupán elvesztem a gyönyörű íriszekben, és a nap folyamán végre először felsóhajtottam.  

– Üdvözlöm! Miben segíthetek? – tudakolta meglepően vékony hangon, amitől lúdbőr futott végig rajtam. 
.
.
.