2. fejezet

Sziasztok! Ez egy rövidebb fejezet, Louis szemszögéből. Azt tervezem, hogy a következő fejezetekben mindkét szemszög fog szerepelni. Várom a véleményeket, és hamarosan válaszolok a többi hozzászólásra is! <3 Puszi és szeretet: Sam xXx

 

Louis 

Utáltam pakolni. Olyan rémálomnak tűnt, ami kiskoromtól kezdve üldözött, egészen mostanáig, mert éppen annyira unalmasnak véltem, mint ötévesen, amikor nagyi arra kért, hogy rendezzem át a könyvespolcát. Pedig csak a könyveket kellett sorba rakosgatnom, méret és színek alapján. A cseppet sem hétköznapi családi helyzetem miatt esti tagozatra jártam, és alig vártam, hogy elvégezzem a gimnáziumot. Ha kikerülök az életbe, és végre lesz valami papírom, ami a tudásomról tanúskodik, talán könnyebben elszabadulok itthonról. Az a gyerek voltam, aki legszívesebben egész nap az iskolában múlatná az idejét. Ha eljött a pillanat, és megszólalt az utolsó óra végét jelző csengő, rendszerit eluralkodott rajtam a letargikus depresszió. Lassan kullogtam hazafelé, és a lehető legbonyolultabb útvonalakat választottam. Néha azt kívántam, bárcsak mondvacsinált problémáim lennének, mint néhány osztálytársamnak, mert akkor a helyzetem klasszisokkal fényesebb lenne. Így meg elég sötét ahhoz, hogy minél előbb szabadulni akarjak. A hátam mögött óhajtottam hagyni az egész tetves családomat. Ki akartam robbanni, kinyitogatni a szárnyaimat, és megcsillantani valódi önmagam, amit kényszeresen el kellett nyomnom. Túléltem. Évek óta ezt csináltam, semmi mást. Úgy éreztem, a belső világom tele van színekkel, amelyeket képtelen voltam a szürke hétköznapjaimba csempészni, mert a világ és a családom teljesen beskatulyázott. Még három hónap… – nyugtatgattam magam. – Még három hónap!

– Louis?! – Anyám feje bukkant fel a résnyire nyitott ajtóban, és olyannyira rosszmájúan pásztázott, hogy az életkedvem mínuszértékekre csökkent. – Ajánlom, hogy minden este felhívj, és ha megtudom, hogy bármibe belekeveredtél, apáddal utánad megyünk! – Páratlan aggodalmaskodása cseppet sem a szülői gondoskodását támasztotta alá, sokkal inkább kényszeresen kereste, hogyan köthet belém.

– Jól van, anyu, de ezt már számtalanszor megbeszéltük! – válaszoltam minden önmegtartóztatásomat latba vetve, nehogy kirobbanjon belőlem a lázadozó düh, ami indulattal táplált. – Egyébként sem tartozom olyan társaságba.

– Igen? – kopogtatta meg az ajtókeretet, míg felvonta a szemöldökét –, és Nick ügyét mivel magyarázod ki?!

– Ő egy elvetemült! Csoda, hogy csak kisebb sokk érte, nem pedig egy szívroham. Távol állnak tőlem a tudatmódosító szerek, és azt is jól tudod, hogy sosem doppingolnék. Az ilyen úton megszerzett győzelem nem számít sikernek, csupán egy belső kudarcnak.

– Kisfiam, ne nekem osztogasd az életbölcsességeidet… – rótt meg szégyenérzet nélkül. Hihetetlenül aggasztott, hogy így viszonyul hozzám, ahogy az is, hogy úgy hitte, ha idősebb nálam, máris mindent jobban tud. Néha az életkor nem mérvadó, és van, hogy egy fiatalabb elme sokkal szerteágazóbb tudással rendelkezik, mint egy korosabb.

– Annyira buta mégsem lehetek, ha már ösztöndíjra jelöltek – motyogtam az orrom alatt, közben meg számba vettem a ruháimat, amelyeket be akartam csomagolni, nehogy valami elmaradjon. Pár hete találtam egy szimpatikus céget, ami előnyös áron elvállalta, hogy a campusig szállítja a poggyászaimat, így olcsóbban jött ki a dolog, mintha felvitettem volna a repülőre. Nem akartam plusz költségekbe hajszolni magam, mert már idő előtt azon morfondíroztam, hogyan fogom megoldani a megélhetést abból a szűkös költségvetésből, amit felvázoltam egy jegyzetlapra. Az ösztöndíj koránt sem fedezte az összes kiadást, és a végösszeg jóval megugrotta azt, amire számítottam.

– Még szerencse! Nincs annyi pénz a világon, hogy neked elég legyen… – duruzsolta anyu, mialatt sasszemekkel figyelte minden mozdulatomat. Néha úgy éreztem, direkt keresi bennem a hibát, mert mással nem tudja lekötni magát. Talán a legrosszabb szülőpárosítást kaptam a sorstól: A lehető leglustább apát, akinek szinte mindegy, mit csinálok, és egy anyát, aki órákon át tudott zsörtölődni. Ez a keserű koktél majdnem mindig görcsbe rántotta a gyomromat, a gondolattól pedig lelombozó érzéseim támadtak. Irigykedtem Kellyre – a legjobb barátnőmre –, akinek a szülei elmondhatatlanul nyitott elmék voltak, és biztosították a lányuknak mindazt, amit én soha nem kaphattam meg. Megdöbbentő befogadóképességük, és az, hogy minduntalan tárt karokkal vártak az otthonukban, teljesen letaglózott, mert néha a tőlük kapott szeretet volt az, ami megnyugtatott, és elsimította bennem az aggodalmakat.

– Apád kivisz a reptérre, aztán sok sikert – bólintott félszegen, és mindezt úgy mondta, hogy legszívesebben a képébe köptem volna, hogy inkább meg se szólaljon, ha már képtelen egy kis szeretetet közvetíteni felém.

– Kösz – biccentettem. A szeme rám siklott, majd a faliórára, aminek az ütemes kattogása számtalanszor az őrület határára sodort. – Van még két órád. Ne baszd el az idődet! – vágta a fejemhez, azzal megfordult, a kötényébe törölte a kezét, és visszaballagott a konyhába, ahonnan frissen főtt kávé illata szivárgott felém. Az egyetlen jó a délutánban. Bedobtam a táskába az agyonhasznált, imádott csukámat, ami végigkísérte a focis éveimet – a kezdetektől a jelenig –, és a kabalapulcsimat is mellé hajtogattam, ami nélkül soha nem hagytam el a házat hosszabb időre. Egyszerűen képes voltam a tárgyakhoz kötődni; úgy csüngtem rajtuk, akár egy-egy szeretett barátomon, és ha mellőznöm kellett őket, a hiányuk majdnem fizikai fájdalmakat produkált.

Az autóban a jól ismert kínos csend fogadott, ami lassan egészen megszokottá és tűrhetővé vált az évek során. Apa sosem kérdezett, aminek részben örültem, részben meg nem. Ha már anyuval nem tudtam megfelelő mederbe terelni a kapcsolatomat, egy ideig abban bíztam, hogy vele megoldhatom, mégsem sikerült. Évek óta kényszeresen kutattam, mi okozta a törést nekik a kapcsolatunkban, de nem leltem rá a probléma forrására, így hanyagoltam a dolgot. Az ilyen stresszeket mindig a hobbimmal vezettem le. A foci meg a futás számomra a legszebb feloldódást jelentette a hétköznapok gondjai alól, és olyasfajta szabadságot nyújtott, amit más által nem tapasztalhattam meg.

London olyan hely volt, amit kellően kiismertem ahhoz, hogy a nagyvárosi nyüzsgés ellenére se tartsam idegennek. Szerettem, ha nem csak a csend vesz körül, hanem a lüktető élet, ami energiával pezsdíti fel az embert, mégis az új város gondolata, ahová repülök, teljesen megrémített. Jeges ujjakkal markolt belém az ijedtség. Atlanta. Ahogy a közelgő heteken morfondíroztam, a félelem mellett egy különös érzés is elöntötte a lelkemet, ami szöges ellentétben állt a rettegésemmel: Egy érzés, ami az egész lényegedet felvillanyozza, és pezsgő kíváncsisággal áraszt el. Ha a felnőttkor küszöbén állsz (vagy legalábbis a nagyvilág kapuja előtt), néha nem tudsz mindent átgondolni magadban. Hagynod kell, hogy elragadjon a sodrás, és magával rántson az élet. Ha túlkomplikálod, és ezerfelé akarsz figyelni, néha belebuksz a precíz tervezgetésbe. A fejem a háttámlának döntöttem, míg a szemerkélő esőt figyeltem, ami apró pettyeket hagyott az ablakon. A víz vékony csíkban szivárgott végig az üvegen, miközben néztem, ahogy apu behajtott a parkolóház második bejáratán, és keresett egy szabad helyet. Ahogy a motor zúgása elhalt, a kínos némaság szinte újult erővel zuhant a vállunkra. Az ujjaival a kormány bőrborítású felületén dobolt, napbarnított kézfején pedig meg-megugrottak a vékony csontok. Hirtelen az állához nyúlt, megvakargatta, aztán feszengve a hajába túrt:  

– Csak… csak vigyázz magadra, fiam! – pillantott rám féloldalasan, mialatt a szürke szemek az elvártnál tovább pásztáztak. Sóhajtott. – Nem akarom, hogy más emberként térj haza – sziszegte apu, míg az alsó ajkát egy picit beszívta. – Sok családról hallottam…

– Azok nem mi vagyunk! – vágtam rá. – És apu… Valamilyen szinten más leszek, amikor hazajövök. De ez így van rendjén! Te is tudod. Új embereket fogok megismerni, és talán lesz néhány barátom is.

– Remélem. Sok sikert neked, Boo – bólintott egy aprót, aztán előrenézett, én pedig még percekig tanulmányoztam az elrévedő tekintetét, ami a visszapillantóban tükröződött. Utána előrenyújtottam a jobbomat, férfiasan elbúcsúztunk, majd a zsákomat a vállamra akasztottam, és kiléptem a hideg parkolóház betonjára. A friss, hűvös levegőnek – ami finom esőillatot terjesztett – szinte zamatos íze volt, ami valamiért a változás ígéretét hordozta magában. Végigbaktattam a kocsisorokon, ahonnan egy szűk folyosó egy fémlifthez vezetett, ami egyenesen az utasforgalmi terminálig vitt. Elöntött a megnyugvás, és a szívemben lángra kapott a remény, hiszen végre szabaddá váltam egy kis ideig. Mikor már fent várakoztam a járat indulásáig, csupán megtorpantam a lélegzetelállító ablaküveg előtt, ami tökéletes rálátást biztosított a fel-leszálló gépekre meg a kinti alkonyodó világra, és életemben először maradéktalanul izgatott voltam.  

.

.

.